Losonczi Léna Verses gyüjteménye

Találkozás

 

Csillag vagyok még tenyeredben,

s Te üstökös szívem egén.

Megmártózunk a fellegekben,

s megpihenünk hegy tetején.

 

Csillag vagy még a tenyeremben,

s én üstökös szíved egén.

Találkozunk: s felragyog fényünk

a lét tajtékzó tengerén.

Mert létezel

 

Mert létezel, mert létezünk,

cédrus-magány nem árt nekünk:

jöhet a tél, a hó, a fagy,

a hó alatt a rügy fakad.

 

Mert szó és csönd közt útra lel

a gondolat. Nem térdepel…

A kínt a tél ha foglyul ejti,

bánatát ki-ki elfelejti.

 

Mert társ a társnak nyújt kezet,

zokogó lélek felnevet,

tavasz ragyog az őszi dérben,

és madár-trilla száll a szélben.

 

Mert létezel, mert létezünk,

fénnyel fehérül életünk,

vigaszra vigaszt ád a szó,

bár nyári télben hull a hó.

Bár hull a hó. Bár hull a hó.

 

Hova tűntek…

 

Hova tűntek a hajnalok,

fényt hozó vidám nappalok?

A Föld forog!

A Föld forog!

 

Hova lett illat – friss tavasz,

életet, rügyet hol fakaszt?

A Föld forog!

A Föld forog!

 

Hova lettek a víg nyarak,

gyermek-kacaj, óh, hol marad?

A Föld forog!

A Föld forog!

 

Hova tűnt boldog ifjúság,

tervek, remények, cél - virág?

A Föld forog!

A Föld forog!

 

Hol vannak csókos éjszakák,

izzó szerelmek, nagy csaták?

A Föld forog!

A Föld forog!

 

Tél jön. Fehér lesz haj, s a táj.. .

Emlék üzen… a szív, ha fáj…

A Föld forog!

A Föld forog!

 

Emlék üzen… a szív, ha fáj…

A Föld forog!  A Föld forog!                              2008. okt. 23.

 

Ómen

 

Mily észveszetten bolyong itt az ember!

Mint hangyabolyban a zivatart érző,

élelmet menekítő kis életek.

 

Közben

ránk ereszkedik a sötét elmúlás,

mint vékony hálóján a pók.

Fekete szemfedőt fon fölénk a halál.

 

Óh, jaj,

kitakarnak engem a verseim,

s pőrén állok a múlt ravatalán!

 

Írásaim billegnek az idő mérlegén,

mikor nem leszek más,

csak egy szánalmas újsághír

 gyászkeretben egy új nap reggelén.

 

De addig,

addig szavakat keresek,

melyek diszkréten kopogtatnak

a börtön-szívek ajtaján.

 

 

  Ki menti fel?

                         (Radnóti Miklós emlékére)

 

Kérdem, ki menti fel,

vagy ki ítéli el

a „gyönge ág” fölött

ítélkezőt.

 

Mert Fanni várta ŐT

„a rőt sövény előtt”

a hazaérkezőt.

 

Mondd hát, ki menti fel,

vagy ki ítéli el

a „meggyötört „fölött

ítélkezőt.

 

Mert haza vágyva jött,

bár teste megtörött,

de lelke hozta ŐT.

 

Felelj, ki menti fel,

vagy ki ítéli el

a „bűntelen” fölött

ítélkezőt.

 

Mert szülőföldje volt,

itt látta jól a „kor”-t,

hol teste sírba hullt.

 

Kérdezd, ki menti fel,

vagy ki ítéli el

a „tiszta lét” fölött

ítélkezőt.

 

Mert szülőföld nekünk,

hazánk, mit szeretünk

e véráztatta föld.

 

 

 

Egy  vándorút… 

                                                  

                                 Egy vándorút az életünk

                                 kietlen út, amin megyünk…         

Bús bolyongás nap – éj után,

enyém ez út, enyém csupán

 Sok csodát észre nem veszünk,

ha csak sötétet lát szemünk

        

 Egy vándorút az életünk

 sivatag – út, amin megyünk…

 

Ezer veszély bár lesne ránk,

Ezer panaszt sír néha szánk

Ezer gond, fájdalom nyomaszt,

félelem, sírás dalt  fakaszt

 

Mégis megyünk, tovább megyünk

 egy vándorút az életünk…

 

Sok örömperc  ha integet,

nyújtsd ki felé a két kezed!

Utadon kísér sok barát,

figyeld, halld meg kedves szavát!

 

Egy vándorút az életünk,

tán soha meg nem érkezünk…

 

De az utunk csodás lehet,

ha szívünk tiszta és szeret

Ha szíved tiszta és szeret,

vándorutad  oly szép lehet!

Oly szép lehet!

                               Mert vándorút az életünk,

                              tovább megyünk, tovább  megyünk…

Kellenek…

 

Kellenek a szavak

Kellenek a könnyek

Kellenek dallamok

Kellenek a csöndek

 

Óh, úgy kell a napfény

s kell hozzá az árnyék

Kell az öröm-munka

Kell pihenés, játék

 

Kell a vállalt magány

jó közösség, család

Kell a társ, megértés

Kell az igaz barát

 

Kell a hit, harangszó

megbocsátó lélek

Kell templom , temető

Kell ünnep,  a fények

 

Kell a tiszta érzés

a múlt-emlékezet

Kell béke… és mindez

kell, hogy EMBER legyek

                                      Nyáréji pillanat

Nyugat felől lassan osonnak

kis kósza-kusza fellegek,

s hab-foszlányokkal eltakarják

a csillagfényes kék eget.

 

Langy szellő segéd-erejével

merészkednek a Hold felé,

szakadozott tüll-fátylat vonnak

a sápadt-sárga fény elé.

 

Egy pillanat, s a földre száll le

az égboltról a gondolat,

feledve mesés égi képet:

halvány Holdat, csillagokat.

 

Egy pillanat, s emlékeim most

felidézik a holtakat,

-         kik oly sokan előrementek –

kollégákat, barátokat.

 

Csak jönnek sorban, felvillantják

előttem kedves arcukat,

szólongatnak… már körbefognak…

hallani vélem hangjukat.

 

Szorongok a kör közepében,

gyűlik körém s szorít a had…

Feszengek, majdnem összeroppant

ez a nyáréji pillanat.

 

Sokan vannak, óh, mily sokan már!

-         mélázok mégis csendesen.

S tekintetem ismét az égre,

csillagok közé emelem.                                 2008. aug. 13.

Döbbenet

(Porubszky Ildikó emlékére)

A döbbenet-hír

a Klárisból csapott felém.

Ütött, s szíven talált.

Megmerevedtem.

Se mozdulat, se könny, se gondolat…

Nincsen tovább!

Tovább olvasni se tudtam,

még sírni sem,

pedig belül zokogtam.

 

Hangod idéztem,

biztató kedves szavaid,

s szereteted melegét,

mi országunkon átívelt,

s mindig ölelt.

Óh, hogy ölelt!

 

Testvérednek vallottál.

Lelki társnak tartottál.

Elmentél, jaj, itt hagytál!

 

Szárnyaló lelked nem tarthatta

 vissza már a sajgó, csonka test.

Felszállt a lélek!

Isten előtt szól

drága tiszta hangod,

a „fecske-ének”.

·        2008. aug. 3.

Jób éneke

 

Porban fekvő féreggé tettél,

pedig úgy hittem Benned én.

Kiszolgáltattál a Sátánnak,

lettem senki, árva, szegény.

 

Megadtál előbb mindent nékem,

dicsértem, áldottam neved.

Hirtelen a porig aláztál,

hogy higgyek ezután Neked?

 

Átkozzalak, tagadjalak meg?

Mit tegyek most már, Istenem?

Mint fészkéből pottyant madárka

vergődök itt reménytelen!

 

Hallgassak mások tanácsára?

Vagy kérdezzem riadt szívem?

A büntetésed elfogadva,

megőrzöm mégis a hitem.

 

Az Úr adta, az Úr elvette,

Ő szent neve áldott legyen!

Ezt zengi a porban is ajkam,

ha sújt keze is  - kegyelem!

 

Kellenek…

 

Kellenek a szavak

Kellenek a könnyek

Kellenek dallamok

Kellenek a csöndek

 

Óh, úgy kell a napfény

s kell hozzá az árnyék

Kell az öröm-munka

Kell pihenés játék

 

Kell a vállalt magány

jó közösség család

Kell a társ megértés

Kell az igaz barát

 

Kell a hit harangszó

megbocsátó lélek

Kell templom temető

Kell ünnep a fények

 

Kell a tiszta érzés

a múlt-emlékezet

Kell béke… és mindez

kell, hogy EMBER legyek!

            Kötelék

        (Kiss Károlyné Kati barátnőmnek)

 

Mint hajókötél,

oly erős és edzett,

vihar-cibálta sors

sem tépte el.

 

Évtizedek súlyában

szilárdult, érett,

tapadtak hozzá a szálak,

a megtartás szálai,

s rakódtak rá az évek.

 

A ragaszkodás köteléke

 barátságunk szent fonata!

 

Átível távolságokon,

és szívtől szívig ér.

Nem fogja rozsda,

fénylik, mint arany.

Nem tudhatja más

nekünk mennyit ér!

 

Miként hajdan

a telefonvezetéken,

úgy fut rajta át

az üzenet, a szó…

hol bátorítás, hol vigasz,

hol remény – biztató…

Néha dorgálás hangja kell,

majd régi ének

csendül benne fel…

 

 

 

Halálból sarjadt,

ám tiszta és nemes,

gazdagítja sok élmény,

közös hit, képzelet.

Egy drága érzés szövi át:

az igaz szeretet!

 

Ezért hiszem, hogy

átível majd

még a halálon is,

s megőrzi itt

a szép emlékezet.

                                       L é l e k b e   v é s v e

                                                         (ballagásra, tanévzáróra)

Térdel a csend.  Az ima néma.

Még egy főhajtás, és nincs több közös téma.

Még egy simítás. . . még egy ölelés. . .

Még egy mosoly . . . egy végső csengetés . . .

És kiröppenünk, üres lesz a fészek,

Még egyszer fájón felzeng búcsúének.

Aztán a csend.

Aztán a csend. Csak belül szól a dal

                        a távozók szívében…

már emlék dala kél –

mint fény hajnali égen.

 

Megkezdett szavaitokat majd mi írjuk

tovább emlékbe, vágyba, némaságba,

mint Ti írtátok magatokat

sok puha „márványba”,

-         akaratlan –

vésődve tanítványba.

 

Mert itt maradtok mind

elrejtve bennünk,

kikre felnéztünk,

kikben bíztunk,

kiknek patak-szavát szomjaztuk.

 

Itt maradtok mind

elrejtve bennünk,

mint kagylóban a gyöngy,

mint vonalban a pont,

mint földben a rög.

 

Itt marad hangotok, szavatok

a lélekbe vésve, örök időre.

 

Most indulunk…

De hadd mondjuk el még utoljára,

hogy fáradozásotok mégsem volt hiába,

hadd mondjuk el, hogy értjük végre,

mit gyermekszemünkben Ti nem vettetek észre,

jó tanáraink:

 

-         Most már értjük,

hogy Ti fáradhatatlanul

az értelem kihajtó bimbóit babusgatjátok,

kérdő tekintetekbe oltotok

sok nemesített üzenetet,

összegyűjtitek a sápadt csillagragyogást,

hogy magatokon átszűrve szétszórhassátok,

fénnyel árasztva a táguló horizontot.

 

Köszönjük hát,

                        hogy nap nap után dédelgetitek

                        a drága magyar szót,

                        s önharcotokban győzve türelemmel

                        újra meg újra kitűzitek a tudás zászlaját.

 

Köszönjük hát,

                        hogy szívvel és hittel

                        két kézzel adakozva

                        szétosztjátok magatokat

                        az örök időben

-         Ti áldott magvetők!

 

Köszönjük hát,

                        hogy szívetek szerint

                        puha mohával köveznétek

                        minden utat az indulóknak,

                        s reménnyel bélelnétek

                        sok ébredő csodát. . .

 

 

 

 

Térdel a csend. Az ima néma.

Még egy főhajtás, és nincs több közös téma.

Még egy ölelés… még egy mosoly…

Pár szál virág…pár elkenődött könnycsepp…

Kiröppenünk, és üres lesz a fészek.

Még egyszer végleg felzeng búcsúének.

 

Aztán a csend.

A csend öleli át e falakat –

-         bennünk a néma hála –

                          de kérjük: Isten áldja

                          az itt-maradtakat!

 

                                             

 

 

 

 

 

 

                                  

 Pénzes Ottónak – akit szívemből szeretek – „születésnapjára”.

 

 

                                  Azóta…

Azóta…

          megszületsz minden új levéllel,

kisarjadsz, mint a rügy a zöldellő széllel.

Gyökeret növesztesz elődök bajából,

lombot, dús terebélyt záporok hajából.

 

Azóta…

           áldott lett minden munka Nálad,

bár ezernyi tettvágy terheli a vállad.

Tudod, gyakorlod az ÚJRAKEZDÉS tényét,

ragyogtatod szerte szereteted fényét.

 

Azóta…

          személyed példa és fegyelem,

tíz éve tudjuk már, hogy mi a KEGYELEM!

Áldás, gondviselés kísérje léptedet,

Istennek köszönjük megtartott éltedet.

 

Mátészalka, 2008. február

Októbervégi versek

 

Ha…

Mert megelégli jaj-dalaimat,

ha nem hálát zeng hűtlen hangszere.

S hálátlan húromat haraggal

széttépi a Mindenség Istene.

 

Látható?!

 

Szűk emberi elme nem érti, nem látja,

örök hatalmának földi szem korlátja.

 

Látható az Isten

fűben, havas tájban,

vonuló felhőben,

bimbózó virágban.

 

Rámutat napsugár,

rámutat sötétség,

Őt láttatja velünk

magasság és mélység.

 

Égre néző fenyők,

és nyúrga jegenyék,

éreztetik az Úr

hatalmas erejét.

 

Látható nevető

gyermekek szemében,

tengerek tükrében,

szelek erejében.

 

 

Porszem-csillogásban,

villám villanásban,

hangban és mosolyban,

és mindenben másban.

 

De csak úgy láthatjuk,

ha van szemünk Rája,

s nem vakít bennünket

földi fény homálya.

 

De csak úgy láthatjuk,

ha van szemünk Rája,

ha hit-szemmel nézünk

e csodás világra!

 

 

 

 

 Éjféli ének

 

A hold-fésülte szürke csendben

néma imám: elmélkedem.

Csak faliórám ketyegése

jelez e sápadt éjjelen.

 

Jelzi a tékozolt időmet,

pazarló percet  és napot,

mindent, mit hasztalan töltöttem,

életet, évet, hónapot.

 

Sajog a test, sajog a lélek,

de szívemből ének fakad.

Holdfény kopogtat ablakomban,

az óra épp éjfélt mutat.

 

És csendül magasztaló ének,

halkan, dicsérve Istenét,

belül zeng örömmel a lélek,

áldva Őt, áldva szent nevét.

 

Éjféli óra nem hiába

telt ébren – Jó a fájdalom!

Ekkor gondolt a szív Urára,

ősz-húrt pengető hajnalon.

 

 

 

 

Kettőspont

 

Sorakoznak az évek,

mint mondatokban a betűk

egymás után.

 

Értelmet adnak a létnek,

mint rendbe állított írásjelek

a szövegnek.

 

 Aztán egyszer…

a hangsúlyt adó

vesszők és pontok után

egy megállást jelző kettőspont

következik.

 

Meg kell tehát állni!

A gondolatsort le kell zárni,

mert új kezdődik el.

 

De a szöveg-értelmezésnek nincs vége!

Folytatódik az a halál után!

Mert a megállás nem a VÉG,

csak kettőspontja

a létezésnek.

 

S az Örök Értelmező

ura továbbra is

a lélek-szöveg

összefüggő értelmének.

 

2008. április

     Emlékezzünk!

 

Szólítsd most szíved,

szólítsd elmédet is,

emlékezésre hív e perc, magyar!

Hősökre gondolj,

és áldozatokra,

hazafiakra,

kiket már föld takar.

 

Nemeslelkű, hív

emberekre gondolj,

kik bátrak voltak,

bátrak, s igazak,

mert fontos volt

számukra a haza,

még az életüknél is fontosabb.

 

Szemük előtt

egy nagy cél világlott:

nemzetünk sorsa,

a szabad haza!

Szívükben láng

népünkért lobogott,

s vérük beitta

 Aradnak sara.

 

Emlékezz hát,

emlékezz most, magyar !

Hősökre gondolj,

vitéz harcosokra,

kiket rég  föld takar.

   S konduljon értük

lelkedben harang!

Kórházi pillanatkép

Az éj homály-fényében

zöld angyalok osonnak

röpködnek…

( Nekik a mennyországba kellene jutniuk! )

Csövek csatornáin csurdogál

az ÉLET

A falakon jajkiáltás ütközik

Virrasztunk kipányvázva

Várjuk a hajnal jelét

az ablakok mögött

mint egy új nap remény-üzenetét

Debrecen, 2008. április

Áldott a kéz

                   (Dr. Asztalos László adjunktus úrnak)

Röpködő gondolataimn

újra és újra visszaszállnak,

mint szomjas méhek,

beporzói a virágnak.

: - Hány ember-életet

mentett meg Ön már,

drága Tanár úr?

Isten választott eszköze!

Micsoda delej erő

vezeti, tartja kezét, hogy oly biztosan

viszi a műtét minden eszközét?

 

Csendes-szerényen,

nagy felelősséggel,

sok-sok bölcsességgel

szolgál a nehéz poszton,

mint hű és nemes szolgája

Istennek és embereknek.

 

Legyen hát áldott a tudás,

és áldott a kéz, áldott a gyógyító ész!

 

Lám újra a kérdés:

-         Hány emberlétet mentett meg

Ön már drága Tanár úr,

az évtizedek éj-nap forgatagában,

mint szerveink „belső” ismerője?

 

Számon nem tartja ezt senki!

Tán csak az Isten!

De bölcs türelme,

s őszült glóriája jelzik – száma se lenne!

 

Áldott legyen hát

a gyógyító elme,

áldott az ész, és áldott a kéz!

Mely emeli, fogja,

metszi és varrja

belek bugyrait,

a gyomrot, a májat,

a sajgó vesét…

 

Lám újra és újra

zeng a szívemben,

hogy áldott a kéz,

óh, legyen örökre

áldott a kéz!

 

Debrecen, 2008. április 11.